A Vadászparti című regényt azóta vártam, hogy először megláttam a könyv előrendelési hirdetését. Gyönyörű és igényes borító, figyelemfelkeltő fülszöveg, jó ajánlások. Szinte azonnal rávetettem magam, amikor megérkezett hozzám és nagy reményekkel vágtam bele. Legnagyobb sajnálatomra csalódnom kellett, mert bármennyire is ígérte nekem az izgalmakat a Vadászparti, egyszerűen nem jött a várt érzés. Olyan benyomásom volt, mintha egy átlagos filmet néznék, ahol a szereplők elcsépeltek, a tetteik pedig teljes mértékben kiszámíthatóak. Bizonyára ti is ismeritek azt a jelenetet a thriller filmekben, amikor a csajnak nem az emeletre kellene szaladnia, hanem valahova máshova, ahol nagyobb eséllyel fut bele segítségbe, és csak vakarjátok a fejeteket, hogy ezt most miért kellett? Nos, ebben a könyvben nincs szaladgálás, de az emberek cselekedetei hasonlóan előreláthatók. A szereplőkkel képtelen voltam azonosulni, mert Lucy Foley olyan jellemmel ruházta fel őket, ami miatt a szimpátia esélyeit szinte a nullára csökkentette. Néhányuknál nyilván ez volt a szándéka, tekintve, hogy egy csapat elitnek nevezhető brigáddal kerültem szembe, akik közül lesz áldozat és lesz gyilkos is, azonban túltolta és azokat sem sikerült mellém állítani, akikkel az lett volna a cél, hogy kedveljem, esetleg féltsem őket.
Nem vártam vérengzést, sem azt, hogy mindenki szörnyű halált haljon, de ennél mindenképpen többre számítottam. A pozitívuma talán annyi, hogy az elkövető kiléte körülbelül a könyv háromnegyedéig csak sejthető (az áldozattal ellentétben, akivel az olvasó szinte már az elejétől fogva számol), utána viszont jöttek a klisés, előrelátható jelenetek.
