J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi legyen az a regény, amit élete során biztosan elolvasson, akkor azt felelném neki: J.D. Barker “könyvei”.

Amikor a könyv végére értem nem kis meglepetést okozott a szerző megjegyzése:

“Általában nem szoktam az írás menetéről beszélni, de itt barátok között vagyunk, igaz? Az írók világában pancserként tartanak számon. Nem készítek vázlatot. Az írásról című könyvében Stephen King rámutatott, hogy ha ő nem tudja merre tart a történet, akkor az olvasó semmiképpen nem fog rájönni, és ezzel határozottan egyetértek. A vázlattal nincs semmi baj. A világ legsikeresebb szerzői részletes vázlatot használnak. Sok sikert kívánok nekik, de azt hiszem, én sohasem fogok így tenni.”

Üldögéltem, és magam elé bámulva azon töprengtem, hogy mennyire kell zseninek lenni ehhez? Hogyan tud valaki megírni egy ilyen összetett és kiemelkedő történetet, úgy, hogy nem jegyzetel, és csak viszi a sodrás?  Nincs egyetlen percnyi unatkozás sem, nincs elvarratlan szál, nincs semmi, amibe bele lehetne kötni. 720 oldal tömény izgalom; ez a Szíve helyén sötétség.

Misztikus és thriller, azonban én azt gondolom, hogy a Szíve helyén sötétség egy gyönyörű romantikus történet. Igen, magán viseli Barker jellegzetes brutalitását és felülmúlhatatlanságát, amit a 4MGY sorozatnál már megismerhettünk, mégis ott vannak azok a személyiségjegyek, amelyek a romantika elválaszthatatlan jellemzőinek egybefonódását  képviselik: gyötrődés, kín, kétségbeesés, a mindent elsöprő igaz szerelem.

Miközben olvastam, többször eszembe jutott Stephen King. Ne értsetek félre, nem arra gondolok, hogy bármelyik könyvéhez hasonlítanám Barker regényét, hanem arra a stílusra, amire eddig csak ő volt képes. Azok az árnyalatok és mögöttes gondolatok, ami King történeteit jellemzi, ott vannak a Szíve helyén sötétségben is.

Nem lehet pár szóban vagy mondatban visszaadni azt, amit ez a könyv nyújt, képtelenség. Ahhoz túlságosan összetett és egyedi, és én annyira sem vagyok zseniális, mint Barker kisujján a köröm egynegyede, így egyszerűen csak annyit mondok, hogy olvassátok el, nem fogtok csalódni benne. Egy dologra hívnám fel a figyelmed, kedves olvasó, mielőtt nekilátsz: Tedd szabaddá az idődet, mert ez az a könyv, amit tényleg nem fogsz tudni letenni.

A mesélőnk Jack, aki két éves korában elveszítette szüleit egy tragikus baleset során. Édesanyja testvére, Jo néni neveli, aki mindent megtesz, hogy a kisfiú boldog életet éljen. Minden évben, augusztus nyolcadikán együtt mennek ki a temetőbe, hogy Jo néni beszélhessen testvérével, meséljen Jacknek az anyjáról. Minden alkalommal felolvastatja vele a sírra írt szöveget, és elmondja, hogy mennyire gyűlöli Jack apját. A fiú kilenc éves, amikor ezen a bizonyos nyolcadikán találkozik Stellával a temetőben. A lány nem bánik vele kedvesen, leszólja a kinézete miatt, a műveletlensége miatt, és Jacket valamiért ez nagyon zavarja, mégis ott marad és próbálja kideríteni, miért van ott Stella. A lány nem egyedül van, egy fehér kabátos nő áll nem olyan messze tőle, aki gyűlölködve méregeti a fiút, és akinek a kabátja alól egy puska villan elő, miközben elhagyják a temetőt.
Jack innentől kezdve minden évben elmegy ehhez a padhoz, és igyekszik jobban megismerni ezt a fiatal, csodaszép lányt. Még arra is képes volt, hogy szomszédjától kölcsönkérje a Szép reményeket és elolvassa, mert első alkalommal Stella elmondta neki, hogy ez a kedvenc könyve. Csak ezen a napon találkoznak, évente egyszer. A lány mindig kesztyűt visel, akkor is, amikor hőség van, és minden alkalommal elhúzza a kezét, amikor Jack hozzá akar érni.

Jacknek sokáig nem voltak barátai, magának való típus, aki szeretett egyedül lenni, egészen addig, amíg Dunk-ot meg nem ismerte. Az egyetlen barátja, aki sok-sok éven át ott volt a fiú mellett, akkor is, amikor megpróbálták kideríteni, hogy kik lehetnek azok a fehér kabátosok, akikkel Stella van. Sok dolgot kell kideríteniük, mint például azt, hogy mi történhetett azzal a férfivel a sikátorban, aki úgy néz ki, mintha megégett volna, de mégsem égett meg. Dunk az egyetlen, aki meghallgatja, és ami a legfontosabb: hisz neki.

A történet három fő szálon fut, és több részre tagolódik. Jack és Stella furcsa kapcsolata, illetve Jack és Dunk barátsága. Számomra talán ezek voltak a legkedvesebbek, imádtam a két kisfiú fejezeteit, és kicsit sajnáltam, amikor már mindketten felnőttek lettek és megismerték az élet borzalmait.
Brier és Fogel nyomozó, akik a Fura Falon dolgoznak. Ez egy olyan fal, ahol olyan testek vannak, amik megégtek, de mégsem égtek meg. Azt hiszem, Brier nyomozó fejezeténél volt egy olyan pillanat, amikor nem teljesen értettem, hogy ő miért került bele, aztán a könyv előrehaladtával Barker bedobott egy kisebb bombát, ami miatt megértettem, hogy az ő szerepe mennyire jelentős.
A harmadik és a legfurcsább szál D alany esete. Egy kisfiú, akit bezárnak egy szobába, megfigyelés alatt tartanak, csak egy ember mehet be hozzá; egy orvos, aki siket. Rajta kívül csak Stella látogathatja meg időnként, egyfajta jutalom gyanánt, ha D megteszi azt, amit kérnek tőle. De D alany idővel rájön, hogy mire képes.

Igaz barátság, hűség, szerelem, ugye milyen szépen hangzik? De ez a történet, mint, ahogy az élet, nem csak szép dolgokból áll. Idővel beköltözik a halál, és nem érdekli, hogy a következő áldozata gyermek vagy felnőtt, jó vagy gonosz. A halál nem válogat. És, aki a halál mögött áll, egy igazán gyönyörű férfi.

Ritka az, amikor egy ilyen hosszúságú könyvet tovább szeretnék olvasni, Barker azonban elérte azt, hogy sajnáljam, hogy “csak 720” oldalból állt a Szíve helyén sötétség. Viszont legnagyobb boldogságomra a végén hagyott kiskaput és célzást arra, hogy esetleg folytatni fogja ezt a történetet, ami engem mindenképpen megnyugvással tölt el.

Beleolvasó: J.D. Barker – Szíve helyén sötétség

Kiadó: Agave Könyvek
Fordító: Bosnyák Edit
Oldalak száma: 720 oldal
Megjelenés éve: 2020

Fülszöveg:

Szíve helyén sötétség

J.D. Barker