Lily Brooks Dalton: Az éjféli égbolt

Lily Brooks Dalton: Az éjféli égbolt

Az éjféli égbolt érdekes történet, elgondolkodtató mondanivalóval. A regény legfontosabb üzenete a megbocsájtás az elfogadás és az elengedés. És a legfontosabb elemei a túlélés, a félelem és a magány. Nem a katasztrófára fekteti az írónő a hangsúlyt, hanem arra, ami utána van, mindezt úgy, hogy sem mi olvasók, sem a szereplők nem tudjuk, hogy mi történt valójában. A félelmeinkre alapoz. Hogy mire gondolok? Mitől fél az ember leginkább? Attól, amit nem tud, ami ismeretlen számára, és persze a magánytól. A félelem az emberi léthez tartozik, elengedhetetlen, mert ez tart életben minket, egyfajta védelmi mechanizmusként működik. A földön közel nyolc milliárd ember él, mégis sokan érzik magányosnak magukat, akkor is, ha közben rengeteg ember veszi körbe őket. Akkor most képzelj el egy olyan világot, amelyben egyedül vagy. Amelyben történt valami a Földdel, és szinte biztosra veheted, hogy egyedül maradtál. Nem szólhatsz senkihez, nem ölelhetsz meg senkit, nem mesélheted el a félelmeidet, a napjaidat, a gondolataidat, magányos vagy, ráadásul nem tudod mi történt, és kideríteni is képtelenség. Most állj meg egy percre és gondold át újra, amit írtam. Félelmetes, igaz? Lily Brooks-Dalton zseniálisan gyúrta egybe ezeket az érzéseket, és kíméletlenül vetette papírra, hogy aztán az olvasó görccsel a gyomrában olvassa azt, amitől a leginkább retteg. Rámutat arra, hogy nem értékeljük igazán azt, amink van, hogy mindig többet és többet akarunk, változást a napjainkba, karriert és fényűzést, de van az a pillanat, amikor rájövünk, hogy ezek mit sem érnek és csak elvesztegettük az időnket. Próbáljunk szembenézni az elkerülhetetlennel, önmagunkkal, a múltunkkal és éljük meg a jelenünket.

Lily Brooks-Dalton két szálon vezeti a történetet, külön véve a két főszereplőt.
Augustine a híres asztronómus, aki jelenleg az északi sarkvidéken van, és Sully az űrhajós, aki csapatával együtt az Aether fedélzetén van, és most készülnek hazatérni a Jupiterről.  Visszatekintések formájában ismerhetjük meg a szereplőket, amelyek mind-mind hatalmas jelentőséggel bírnak és amelyeknek  a könyv végén komoly súlya lesz.

Augustine a Barbeau Obszervatóriumban tartózkodik, amikor a légierő egysége érkezik a tudósokért, hogy evakuálják őket. Valamilyen katasztrófa történt a Földön, de ennél többet nem mondanak. Mindenki rohan és kapkod, hogy elmenekülhessen, kivéve az öreg tudóst, aki úgy dönt, marad. Már nem számít neki, hogy hol hal meg, és ő itt akarja bevégezni, neki az otthona már az északi sarkvidék. Egyébként sem várja senki haza. Van egy lánya, akit soha nem látott, és ez eddig nem is igazán zavarta. Nem az a típus volt, aki érzelmeket tudott közvetíteni egy másik ember felé. Nem, ő inkább kísérletként tekintett erre is. Nők sokaságát tesztelte, majd hagyta el, ha már nem tudtak új adatokkal szolgálni neki. Aztán egy nap betoppant az életébe egy nő, aki teherbe esett, de Augustine nem akarta a babát, és inkább elmenekült, ezután letudta annyival lánya létezését, hogy a születésnapján ajándékokat küldjön neki. Tudja, hogy a napjai meg vannak számlálva, érzi a csontjaiba, azonban az evakuálás után pár nappal egy kislányt talál az egyik szobában, ami más megvilágításba helyezi az eddigieket. Próbál kapcsolatba lépni valakivel, akárkivel, hogy jelezze; itt felejtettek egy kislányt. Egy darabig vár, hátha valaki visszatér, de egy idő után belenyugszik abba, hogy Iris a nyakán maradt. A kislány nem sok vizet zavar. Szinte semmit sem beszél, elvan a maga kis világában. De a tudósban egyre jobban úrrá lesz a rettegés, hogy ha ő meghal, a kislány egyedül marad.
Egyre közelebb érzi magához a kislányt, egyre több figyelmet szentel neki. Rengeteget járnak sétálni, és a kislány mindenre úgy tekint, mintha csodát látna. Augustine egy nap úgy dönt, ideje továbbállni, meg kell keresni azt az állomást, ahonnan esetleg kapcsolatot tud teremteni a külvilággal, és ahol több ellátmányt találnak.
Útra kel Iris-al együtt, hogy megpróbálják túlélni a telet és maguk mögött hagyni a múltat. És Augustin-nak rá kell jönnie, hogy sokkal jobban vágyott az emberi kapcsolatra, mint azt valaha is sejtette.

Sully egy küldetésről tart haza csapatával az Űrből, ahol már két éve fent vannak, amikor megszakad a kapcsolat a Földdel. Eleinte mindenki reménykedik abban, hogy ez valami olyan hiba, amit hamarosan javítanak, de ahogy telnek a napok, rá kell jönniük, hogy valami hatalmas baj lehet. Hatan vannak az űrhajón, mégis mindenki magányos. Sully hátrahagyta lányát, hogy beteljesítse hivatását, de az idő múlásával egyre többet gondol vissza múltjára és arra, hogy, mi minden történt volna másként, ha anyja többet foglalkozik vele, vagy, ha ő többet foglalkozik a lányával, Lilyvel. Csupán egy képe van kislányáról, de megannyi emléke, amelyeket próbál rekonstruálni elméjében, hogy ha máshogy nem, hát így vele lehessen. Sully, Harper, Tal, Thebes, Devi és Ivanov. Ők testesítik meg az Aether csapatát, ők a Jupiter felfedezői. Mindegyikük magának való típus, és bár olyan helyen vannak, amiről mások csak álmodozhatnak, egyre jobban magukba roskadnak. Devi a legfiatalabb tag, aki egyben a legzseniálisabb elme, már alig-alig dolgozik, és egyre több hibát vét. Ivanov a morgós ember, akit csak a kőzetei érdekelnek, és minden élőlény dühíti. Egyedül a parancsnok, Harper az, aki próbál nyitni mindenki felé, de leginkább Sully irányában. Együtt kártyáznak, együtt próbálnak a csapatba egy kis életet lehelni, de úgy tűnik reménytelen vállalkozásba kezdtek. Ahogy egyre közelebb érnek a Földhöz, úgy ragad rájuk a remény morzsája, hogy valaki végre jelentkezni fog. De egy apró baleset miatt az antenna letörik, így Devinek és Sullynak ki kell menniük, hogy újat építsenek. Talán ennyi kellett ahhoz, hogy a csapat újra egységet alkosson. Mindenki izgatott, hogy végre dolgozhatnak valamin. Azonban ez az űrséta nem kevés veszélyeket rejt magában.

Borzasztó nehéz úgy írni Az éjféli égbolt című könyvről, hogy képes legyek visszaadni azt a megannyi érzelmet, amit nyújt az olvasó számára. Rengeteg gondolat kavarog bennem, amikről oldalakat tudnék írni, de ez a történet nem rólam szól. Lily Brooks-Dalton tökéletesen átadta ezek, gyönyörűen ábrázolva a tájat, olyan szemléletesen és aprólékosan kidolgozva, hogy mi olvasók szinte ott érezzük magunkat a sarkvidéken vagy az űrben. Tapintható fájdalmak, amelyeket szimbolikusan ad át egy jegesmedve és egy farkas képében. Megannyi apró részlet, amelynek jelentősége van, hatnak ránk érzelmileg és lelkileg egyaránt. Gyönyörűen viszi bele a romantikát, ami nem erőszakos, nem erőltetett, egyszerű és mégis csodálatos.

Hogy több akcióra vártam, amikor elkezdtem olvasni? Igen. De aztán ez valahogy átváltott valami másba: a reménybe. Már nem akartam tudni, hogy mi történt Földdel, nem akartam pörgős jeleneteket, egyszerűen csak azt akartam, hogy a szereplőkkel minden rendben legyen, hogy ne legyenek egyedül, és végre maguk mögött hagyhassák a múltjukat és túléljenek. Az éjféli égbolt egyedülálló történet amely új perspektívába helyezi a magányt, a szeretetet.
Miután végeztél a könyvvel, lehet, hogy eleinte elégedetlen leszel, úgy gondolod, hogy többet vártál volna, akciódús jeleneteket, más végkimenetelt. Azonban arra kérlek, hogy várj. Várj pár napot, adj időt a könyvnek és magadnak. Hagyd, hogy leülepedjen, mert biztos, hogy ott fog motoszkálni az agyad egy zugában. Hidd el, hogy Az éjféli égbolt pontosan azt adta, amit ígért, sőt…

Kiadó: Agave Könyvek
Fordító: Farkas Veronika
Megjelenés éve: 2020
240 oldal

Fülszöveg:

Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

A könyvről mondták:

“Lily Brooks-Dalton a kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”
Colson Whitehead

“Gyönyörűen megírt, ritka posztapokaliptikus regény, amely az emlékezettel, veszteséggel és identitással foglalkozik. Emily St. John Mandel Tizenegyes állomásának vagy Kim Stanley Robinson Aurorájának rajongói értékelni fogják ezt a rendkívüli felfedezőutat.”
The Washington Post

“Az Éjféli égbolt tájleírásai lenyűgözőek, a befagyott sarkvidéktől kezdve a végtelen űrig, ráadásul a könyv a legnagyobb kérdésekkel foglalkozik – Mi marad a világ végén? Mennyit ér egy élet munkája? – egy mindig a csillagokat bámuló férfi és a csillagok közt lebegő nő nagyon különböző, de tagadhatatlanul összekapcsolódó élményein keresztül. Csendes regény, egy apokalipszis nélküli posztapokaliptikus történet, amely jóval az utolsó oldala után is sokáig megmarad az emberben.”
Portland Mercury