Négy könyv, amit 2020-ban olvastam és szerettem!

2020-ban “viszonylag” kevés időm volt az olvasásra. Önmagamhoz képest nem sok könyvet vettem kézhez az év első felében, de ezt próbálom pótolni. Most szeretnék Nektek mutatni négy olyan könyvet, ami az idei évben számomra nyerő volt.

1, Mark Edwards: A vörös özvegy

Üdítő élmény volt egy olyan könyvet olvasni, ahol a nyomozás részét nem egy rendőr, vagy nyomozó által követhetjük végig, hanem egy író által. Ez nálam alapban már egy plusz pont volt, mivel a szokásos sablont tökéletesen elkerülte Mark Edwards. Értem ezalatt, hogy nem egy alkoholista, gyógyult alkoholista, pszichésen kiégett személy a központi szereplő, hanem egy olyan alany, aki bárki lehet – akár a közvetlen környezetünkből is. Ez vérpezsdítő volt a maga nemében, ugyanis a szálakat itt is össze kell kötni, fel kell göngyölíteni az ügyet, de ezt egy átlagos ember logikája viszi véghez. Na, így lehet kivédeni a folytonos kliséket egy jó thrillerben. És akkor még nem említettem, azt, hogy az olvasó félelem küszöbét erősen megbirizgálja több olyan cselekmény, aminél erősen gondolkodóba estem, hogy talán ezt nem késő éjjel kellene olvasnom.

Ha nagyon kukacoskodni akarok, és tényleg ez már a totális szőrszálhasogatás, akkor összesen egy negatív részt tudnék felhozni mégpedig, hogy nagyon gyorsan rájöttem az elkövető kilétére. VISZONT – szándékosan hangsúlyos –, sikerült a végkimenetelt úgy megoldani, hogy már abszolút nem érdekelt a sejtésem, ugyanis olyan zseniálisra sikerült, amire végképp nem számítottam. A megoldás és a kivitelezés teljesen egyedire sikerült. Keményre, de 100%-osan egyedire. És, ha mindez nem lett volna még elég – nekünk olvasóknak –, akkor a lezárásra már szavakat sem találok. Az író képes volt a végére, csak úgy lazán, háromszoros csattanót bedobni.

2, Sara Collins: Frannie Langton vallomásai

Ahhoz képest, hogy pár nap alatt végeztem a könyvvel, és borzasztóan tetszett, nem egyszerű szavakba öntenem a gondolataim. Túl sok fájdalom és kétségbeesés rejtőzik a lapok között ahhoz, hogy ezt pár mondatban le lehessen írni. Bevallom kicsit megviselt; a rabszolgaság mindig is kényes téma volt számomra. Brutális, kegyetlen és felfoghatatlan, ahogy az afroamerikai emberekkel bántak. Mindezt azért, mert más a bőrszínük. Esélytelen volt számukra a feljebbjutás, hisz soha nem volt lehetőségük bizonyítani, hogy igazából mire lehettek volna képesek, mit vihettek volna véghez, ha ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint bármely fehér ember. Elavult értékrendek, álszent viselkedés és valahol a félelem, ami e-mögött megbújhatott. Bárhogy is, erre nincs mentség!

Homoszexualitás, brutális kísérletek, orvosok által felírt drogok, rasszizmus, elnyomás, gyilkosság. Nem kevés elemet sorakoztatott Sara Collins a könyvébe, mégis sikerült neki kellő mértékben adagolnia, ahhoz hogy ne érezzem soknak, ne legyen annyira tömény.

A fülszöveg alapján krimire számítottam, ahol a gyilkos kilétére kell fényt deríteni. Helyette sokkal többet kaptam: egy ember élettörténetét, aki megpróbált kitörni a megbéklyózott és elkeserítő helyzetéből, hogy bebizonyítsa, sokkal többet ér, mint azt bárki is hiszi.

3, Neil Gaiman: Amerikai Istenek

Az egyik (legalábbis számomra) nagy érdekessége a könyvnek, hogy bármennyire is azt éreztem, most kellene egy kis szünetet tartani, jó lenne napfényre menni, hogy megtöltsem magam egy kis derűvel, a könyv állandóan visszahúzott, egyszerűen képtelen voltam letenni.
Atmoszféráját tekintve komor és lehangoló, de ez a két jelző mindenképpen kötelező eleme a történetnek. Minden kétséget kizárólag Gaiman egy zseni – bár elgondolkodtató, hogy miért tartja ennyire vonzónak a halált, vagy miért foglalkoztatja ilyen mélyrehatóan.

Alkotott egy olyan amerikai világot, amely nem elég, hogy pusztító, ha már az emberiséget nézzük, de mindezt megspékelte az istenek jelenlétével. És, ha mindez nem lenne elég, ezek a – számunkra – természetfeletti lények olyan jegyeket képviselnek, mint a halandó emberek – jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Az évek során, a civilizáció fejlődésével számos dologról feledkezünk meg, egyre kevésbé jelenik meg az emlékeinkben, gondolatainkban a kultúránk, a különböző babonák, a mitológia és a hitünk. Mint, ahogy ezek is folyamatosan kopnak ki a mai korból, úgy az istenek is egyre kevésbé tűnnek fel előttünk. Gaiman könyvében az isteneknek kell a hit, ahhoz, hogy életben maradjanak, de hiszem – és ez egy szubjektív vélemény –, hogy mindezek mögött számos mélyebb mondanivalója is akadt a szerzőnek. A régi dolgok már nem számítanak, a régi dolgok már kevésbé érdekesek, a régi dolgok már nem léteznek. Helyette jönnek a fejlettebb, újabb és modernebb eszmék, amelyek felülírnak mindent és prioritást élveznek egy letűnt korszak felett. De térjünk vissza az istenekhez; mi van akkor, ha az emberek elveszítik a hitüket az isteneikben, vagy éppen elkezdenek egy új istent imádni? Erre pedig az új istenek rátesznek egy lapáttal. Nem nehéz kitalálni; a régi istenek megszűnnek létezni.

Az alapötlet, hogy a régi istenek és az új istenek megküzdjenek egymással zseniális. Mindezt azért, mert az új istenek már eléggé unják a régi isteneket és alapban már elavultnak tekintik őket. A régi istenek meg egyszerűen nem akarnak meghalni (igen, ebben a történetben az istenek is megtudnak halni), az író stílusában valahogy így áll össze a véleményük: nehogy már egy nyikhaj üljön a trónon. Na, jó, nem szeretném elbagatellizálni, de Gaiman-nek van egy tipikus humora, olyan igazi angol száraz humor, ami beleivódik az emberbe olvasás közben. De voltaképpen az Amerikai Istenek javarészt erről szól, mind a 600 oldala. Persze ezt így nagyon lekerekítettem, és ha éppen olvasod a könyvet, akkor néhol azt is gondolhatod, hogy ez kissé zagyva, kissé vontatott, pedig hidd el, a végére érve meglátod majd, hogy miért kellett minden részlet. Így fog bezárulni a kör és kapod meg a tökéletes végeredményt, a többit pedig egyszerűen; élvezd!

4, J.P. Delaney: Believe Me – Játssz Velem!

Először is: Ó TE JÓ ÉG! Másodszor: EZT NEM HISZEM EL!
Igen, körülbelül ezek a szavak hagyták el a számat olvasás közben, szinte állandóan. Délután neki estem, és szó szerint mindenhova vittem magammal a könyvet, amíg a végére nem értem. Számomra J P Delaney műve az abszolút letehetetlen kategóriába esett. Azt is őszintén megmondom, hogy régen volt már olyan regény a kezembe, ami ténylegesen annyira lekötötte volna a figyelmem, hogy ne bírjam letenni. A Believe me – Játssz velem: ilyen volt. Bár az elején a furcsa párbeszédek miatt volt bennem egy kis félelem, de ezen hamar túlléptem és cseppet sem volt zavaró, hogy néhol forgatókönyvszerű párbeszédek vannak, mivel a történet pontosan ezt kívánta meg. De ha a kezedbe veszed ezt a kötetet, akkor erre te is hamar rájössz.

A Belive Me egy igazi elmejáték. Soha nem tudhatod mi lesz a következő lépés, vajon mi lehet a valóság és mi az, amit csak a képzelet szült. Ne higgy a gondolataidnak, a következtetéseidnek, vagy akár a könyvnek, mert biztosan becsapnak.
Zsánerként tekintve a pszichológia thrillerbe sorolnám leginkább, de erősen tartalmazza a krimi és a keményebb thriller jegyeit is. Rengeteg könyvet olvastam már, ezért tapasztalatból mondom; nem sok olyan író van, aki képes arra, hogy teljes mértékben ledöbbentsen, azonban Delaney története után még most sem tértem magamhoz.
A történetet megpróbálom (mint ahogy máskor is szoktam) teljesen spoilermentesen megírni, viszont azt nem garantálhatom, hogy ebben a formában vissza tudom mindazt a borzongást adni, amit nekem okozott.